Vihar után

Vihar volt. Bár nem lehetett észlelni előtte a vészjósló, reszkető csendet, később sem éreztem a tépő szelet, ahogy hűvösen süvít, nem láttam kifacsarodni egyetlen lombjába kapaszkodó útszéli fát és az esőcseppeket sem fogta fel a bőröm, de vihar volt.
Nem mondta, nem tudta senki honnan érkezett, hogy pont rám miért talált, s míg mások feje fölé csak néhány felhő báránya gyűlt, az én hátam mögött tombolt a vész.
Először rettenés, majd fájdalom. Gyorsaság, sürgés-forgás, egyszer itt voltam, másszor ott, anélkül, hogy egy lépést is tettem volna…
argaiv1430

Minden hamar történt. Reszketés, libabőr, de igazán fázni nem volt időm…
A percek és órák rohantak, az értetlenségből egy-kettőre egy riadt, kiszolgáltatott helyzetben találtam magam, aztán amikor az ijedtség elmúlt, már inkább féltem… A vihar elült. Már csak esett.

Ez a nap is pontosan úgy telt el, mint a múltkori vihar idején. Fel sem fogtam perceit. A délután nem volt délután, de talán jobb is így… Nyár volt, azt a napot mégsem éreztem nyárinak. A fények hiába próbálták bebizonyítani önmagukat, a hőmérséklet hiába rekkent bele, a fék jóindulatú - bár túl késő - figyelmeztetése, és a kétféle karosszéria egybeolvadása kettéharapta mindezt.

Már este volt, amikor egyáltalán gondolkozni kezdtem. A Nap éppúgy eltűnt, ahogy sok minden elhagyott ott, akkor. A tervek, a nevetés, a fény, később a többiek. Sírtam. Talán a hirtelen rám szakadt magány, az aznapra egyáltalán nem tervezett szirénahang, a kórház illata ríkatott meg, vagy talán az öröm, hogy még élhetek…

Villámlott, dörgött még egy-két reggelig, magában feszítve a fájdalmakat, a mozdulatlanság túlzott drámáját és a folytonos várakozást a nem tudom mire.
Semmi sem volt természetes. Minden teljesen szokványos dolog másnak tűnt. Ott, egy idegen fehér épület falai közé zárva a mindennapi dolgok valami furcsa ficammal változtak át. Más volt a reggel is. Fénytelen. Csupán csak azért indult, hogy egy újabb nehéz nap kezdetét tárhassa fel és ólomlábakon vonszolva magát másszon valamicskét előre két gondolatom között, pedig azok sem futkostak valami üdén a túlcétézett fejemben. Egyetlen nap alatt megváltozott az idő, a percek, mintha órákká öltöztek volna át, a napok pedig felhagytak az addigi legkellemesebb tulajdonságukkal: hogy telnek.

Az este is más volt. Magányos és hideg. Azóta sem fáztam úgy, mint akkor.
Az idő akármennyire is lassan járt, én irigykedtem rá, hiszen ő mégiscsak haladt. Az én lelkem, az akkor még mázlistának nem igazán mondható testemmel együtt nem mozdult, és egyre inkább csak a magányba süllyedt.

Depresszió?
Nem, nem az. Hisz egyáltalán nem voltam pesszimista, sőt, kifejezetten nyitottam a környező világ felé, vágytam a hibátlanságra, az egészségre. Inkább csalódottság volt, hogy az életem alakulása mennyire nem tőlem, hanem valami egészen mástól, valami megfoghatatlan dologtól függ!

A szinte már szertartásossá váló korai semmittevéseim megváltása minden alkalommal talán a reggeli vizit lehetett volna, de az ilyenkor hittel oly gyengén áthatott “imáim” végére sohasem került ámen. Érzékeim lassan téil álomba merültek, reflexeim lanyhultak, a felderítetlen egyre kevésbé érdekelt. Csak egyszer-egyszer éreztem valami zsibbasztó jóérzés félét legbelül, amikor néha megpillantottam egy - talán teljesen véletlen - mosolyt valaki arcán, aki jött, aki pár percre megmentett, akivel repültem, aki nem volt odavaló.
Pedig ott trónom volt. Mindenki, aki fontos, hozzám sietett, az én szavaimat leste, amikor már lehetett elhalmoztak, kényeztettek, királyként bántak velem… mégis folyton én könyörögtem egy kis életért.

Mindez fárasztó lehetett nekik. Sajnáltam őket.

Később aztán bezártak. A nagyobb baj pedig, hogy ráadásként én is bezártam magam. Hosszú napokig vágytam teljesen egyszerű, hétköznapi dolgokra, illatokra, ízekre, napsugárra, ölelésre… Mert hiába karoltak át, ha az a másfél centi kemény fal mindig elválasztott attól, hogy érezzem az ölelésüket, hogy érezzem saját magam. Nem tudtam örülni neki.
Mint a meglőtt vad - azt éreztem - mely elvonul a világ elől, hogy ne lássák szenvedéseit, ne lássák gyengének azok, akik erősnek hiszik. Mintha hazugság lenne az egész… A verőfényes nyári délelőtt csodájának észre nem vétele.

Olyan volt, mintha soha nem érne véget a diszkordancia.

Aztán egy reggel, még félálomban éreztem egy idegennek tűnő kéz érintését a homlokomon. Mikor lassan (kissé félve) kinyitottam a szemem, láttam, hogy egy idősebb, ismeretlen néni ül az ágyamnál. Fölém hajolt, és alig hallhatóan (talán hozzám) beszélt. A szeme csukva volt. Erősen koncentráltam… Megpróbáltam minden maradék erőmet összeszedni, hogy értsem, mit suttog nekem.

Észrevettem, hogy verejték csorog végig a halántékomon. Kisvártatva pedig könny a szememből… Pontosan emlékszem, hogy előbb éreztem a könnyeket, minthogy tudatosult volna miért folynak…

Azt hitték, meghaltam a néni pedig imádkozott értem. Ez nem esett jól…
Összetéveszthetett valakivel, talán rossz szobába jött…

Ettől a reggeltől kezdve mindennek tudtam örülni, ami történt velem.

Oldalainkat 7 vendég böngészi