20 év múlva

Végre eljött a régóta tervezett, bár kissé félve indult nap, mikor hosszú idő után visszalátogathatok a faluba (mely azóta már várossá nőtte ki magát) ahol születtem, ahol gyermekkoromban, majd fiatalon faltam fel napjaim és ahol először kóstoltam bele a felnőttek életébe.
argaiv1430

A hosszú útból a város határáig csupán a vonat döcögése (ami már-már andalító ringatózás a mai lengéscsillapítós világban), a zakatolás (helyette most halk, szinte alig észlelhető kattogás), és az ablakon kinézve a temérdek búzakalász, a táblákba rendezett kukorica és a délceg napraforgófejek látványa rémlik. A napraforgóké, amik tényleg mindig a Nap felé fordulnak, s ha az a horizonton túllép, vagy elé borul egy felhő, szomorúan lehajtják fejüket, mintha azt gondolnák= hiába akarták oly nagyon, ma sem mentette meg őket senki s nem emelte a magasba, ahová mindig is vágytak.

Kora este érkeztem a pályaudvarra és szinte alig vettem észre a körülöttem tolongó tömeget. Talán mert ilyen sok embert fel sem tudok fogni, és amit nem tudok felfogni, az nem is létezhet számomra a maga teljességében.

Ami legelőször feltűnt itt, az az összevisszaság volt, melytől lehet, hogy én szoktam el túlságosan, de megrémített. Nem értettem, hogy miért és hová rohannak olyan nagy lendülettel az emberek, nem értettem a rossz levegő okát, mert azon túl, hogy a forgalom öklendezi magából a szmogot, valami elgondolkodtatóan furcsa hangulat uralkodott.
Az összefirkált járműveket, épületeket sem értettem, mintha egy rajziskolába futott volna be a vonatom, ahol mellesleg mindenkinek meg kellene buknia! Halálra rémítettek a kiabáló jelzőlámpák, az önálló életre kelt hirdetőtáblák, de még a növények is, mert metropoliszosra csonkították őket.

Furcsán éreztem magam, furcsán méregettek az emberek is. Amikor egy utamba kerülő ismeretlen megszólított, én ahelyett, hogy magasra emelt fejjel továbblibbentem volna (ahogy azt a többiek tették egyébként normálisan) megálltam és végighallgattam őt.
Mit ne mondjak, hosszú percekig nem akarta abbahagyni a beszédet, s bár érteni nem igazán értettem, annyi kiderült számomra, hogy mondanivalója a hittel kapcsolatos, méghozzá az én hitemmel, amiről ő aztán nem sokat tudhat. Egy-egy szót sikerült elkapnom abból, hogy vajon miben is hiszek, de olyan összevissza betanult ostobaságnak tűnt az egész, hogy végig az járt a fejemben: milyen abszurd és visszatetsző, ha valaki a testi-lelki tisztaságról, a szellemi emelkedettségről beszél egy aluljáró kellős közepén.
Persze egy giccses könyvet is nekem ajándékozott, aminek az előállítása szerintem jóval többe került, mint amennyit ez az egész cécó megér bárkinek, de elfogadtam (valamiért).
Akkorra már világossá vált számomra, hogy miért nem álltak meg a többiek. Ők már ismerik az érzést, hogy egy olyan valakitől függnek a perceik, akihez soha nem volt és nem is lesz semmi közük. Most már én is tudom. Én is beállok a sorba és legközelebb én is ugyanúgy nézek egy másik “áldozatra”, ahogy most ők néztek rám. Olyan ez, mint egy vírus. Bekerülsz a beteg emberek közé és egyből elkapod. Csupán egy fertőző város kell hozzá, semmi más.

Hosszas várakozás után végre megláttam a megállóhoz közeledő buszt, de mindjárt el is vetettem a felszállás izgalmait, mert valami különjárat féleségre, vagy városnéző járműre hasonlított, egészen újszerű megoldásokkal.

Épp örülni kezdtem, hogy ide már külföldi turisták is utaznak, főleg, mikor megláttam rajta egy környezetbarát matricát is, de örömöm egyből elrepült, mikor észrevettem, hogy ez mégis az én buszom. Zavartan vettem tudomásul, hogy valahogy fel kellene préselődnöm rá, mert igaz, szinte mindennel fel volt szerelve, a hely még kimondott szóként sem fért volna bele.

Magam sem tudom, hogyan sikerült egészben maradnom az alig pár megálló alatt, de (valószínűleg egy csodával a zsebemben) a célállomásnál leszálltam végül.

A régi utcánkhoz közeledve (mely egykor falusias hangulatú volt, most) rideg, idegen érzések törtek elő bennem. A földút helyett kétoldalt betonjárda díszelgett, ami olyan keskenyre sikeredett, hogy két ember el sem férne rajta egymás mellett. Persze! Nem kell beszélgetni! S akkor libasorban, szó nélkül mindenki mehet a dolgára, ahogy manapság szokás a sűrű, kesernyés hétköznapi reggeleken.
Magát az utat is leaszfaltozták, ami a por szempontjából jó dolog. S mivel (gondolom) ezért jóval több autós választotta ezt az útja lerövidítésére, a száguldozás elkerülésére is találtak megoldást, amiben majdnem orra is estem úgy 20 méterenként.

Az utca egészében megváltozott.

A kerítések (melyek dróthálóból már átláthatatlan gerendák, vagy egyszerűen kőfalak lettek) mögött, a szerény, egyen mintára készített házak eltűntek, helyükön monstrumok trónoltak annyira nagyképűen, hogy emiatt a kertben már alig fértek el. Érdekes módon kialakított paloták ezek, melyek tervezői (talán nem is ismerik a fehér házfalat) a szabályokon könnyedén átlibbenve készítették el a körülbelül ötször akkora lakótereket, mint ami még lehetséges lett volna.

Miközben ezeket az annyira MÁSokat bámultam, észrevettem, hogy az egykor természetesnek vett jószágok, az emberek kedves tekintetével, jóleső üdvözlésével együtt váltak köddé.

Helyettük majdnem minden kapun egyértelmű tábla: “A kutya harap!
Mennyivel más ez, mint a “Tiszta udvar, rendes ház” vagy a “Nálunk első a vendég!“, de még egy szerény “Szoba kiadó“-tól is rettenetesen messze van… Egyszerűen szégyenérzet nélkül kijelenti: “Semmi értelme nem volt házőrzőt vennünk, hiszen még minket sem tisztel meg azzal, hogy megpróbál viselkedni!”

Egyszóval a régóta áhított hazalátogatásom nem tömött tele újabb 20 évre felejthetetlen élményekkel… Vagy mégis?

Mindenesetre nem kerített hatalmába a szomorúság, hogy már nem élhetek itt, hiszen még meg sem közelítette a régi sebeket, nemhogy azokat fel is szakíthatta volna.

Hozzászólások  

 
0 # HORVÁT 2011-11-03 17:53
:-* HIÁBA A TUCAT FOHÁSZ,
NEM A RÉGI UTCA KOHÁSZ, SEM.
Idézet
 
Oldalainkat 1 vendég böngészi