Szíved nélkül

Óvtál a jégtől,
menedék voltál a hideg télben,
csitítottad didergésemet.
Most te vagy a zúzmara,
te hozol havat a párás nyárban
Felőled akármilyen fagy lehet.

Elpárolgott a fény,
kacajod már csak morbid ábránd,
szarkalábaid felejteném.
Tüskévé vált a szó,
hervadt az összes élénk álom,
Odébbrugott kavics lettem én.

Amikor éltél,
sötét szemedben varázsgömb izzott:
erősnek hittem válladat.
Akkor még félénk,
de hűséges kiflicsücsök voltam
A büszke vajaskés alatt.

Nagyobb a tér,
és most hirtelen más lett a világ:
a kés élét felém fordítod -
Levegővétel,
s egy kósza szívdobbanás nélkül
Csendünket teleordítod.

argaiv1300

Oldalainkat 8 vendég böngészi