Fájó múltak

Emlékszel az autóban,
ahogy szirénázott velünk?
Hagytam magam.
Akkor azt hittem vége van.
Kivették kezedből kezem,
Rendelkeztek velem,
és anélkül, hogy megsejteném,
csövet szúrtak belém.

Emlékszel, ahogy néztelek
a rettegéstől vakon?
Bámultalak,
de nem fogtam fel hangokat.
Hogy percenként fontosabb leszel,
némán viseltem el.
Nem szóltam, mert féltem nagyon,
hogy a lábamat otthagyom.

Emlékszel?
Minden este sokat voltál velem
értetlenül.
Neked is nagyon fájt belül.
Mégis mindig láttam azt,
hogy szemedben fény ragyog,
És hogy talán sokkal kevesebb
most sem vagyok.

Emlékszel mennyit sírtam ott?
És mindig csak neked
szakadtam el.
Nem voltam senkivel.
Nem értem, hogy tudtam így
a lelked bántani.
Egyszer talán e pár napért
meg tudsz bocsájtani…

Valamikor majd eltűnik
legeslegalulról is.
Egyszer majd megteszed,
hogy múltamat elveszed?
Hogy ne villanjon fel soha
a fájdalmak fogsora!
Ne halljak többé fékezést,
halk csontbareccsenést…

Két éve egyszer, nélküled
már elhagytam dolgokat.
De még most sem tudom,
hogy ki viccel sorsomon!
Rossz időben tán rossz a hely…
Szerinted nem röhej?
Csupán egy csattanásnyit ér,
hogy testem más arccal él?

A mostani hátbatámadott,
az előző szembe, élesen.
Vajon mi kell?
Hogy fóbiát kapjak el?
Ezekből azt hiszem már elég,
akármilyen jönne még.
Nem vágyom adni véremet,
vagy így pusztulni meg!