Várok rád

Az óralándzsavég szívembe szúr.
Magányt (arcod helyett) ölembe fúr,
lábaimra bilincseket helyez,
és várat.
Tarkómra pisztolyt szegez,
mit saját magával tömött dugig,
hogy fájjon, ha elsüti torkomig.
Hogy égjenek percek a bőrömbe át,
és én szüljem meg az ő kisfiát.

Reménytelen, de én hiszek neki.
Mindet az én méhem hordja ki.
Ontom a perceket, de nem segít,
csak várat…
Az asztalán megterít,
és hozza a duzzadó fogásokat:
bizalmatlanságot, csalásokat.
Felfalom mind, pedig rossz íze van,
s poklomig várok csak egymagam.