Örömgép

A feltaláló ágya ugyanahhoz a falhoz simult, mint a szomszédjáé. Minden este együtt aludtak fél méterre egymástól, a fal két oldalán. Együtt, egyedül.

Magányos volt, boldogtalan, az életet reménytelen időpocséklásnak vélte, de ennek ellenére egyelőre még nem volt megkeseredett. Reggelente, miután kinyitotta szemeit, általában az járt a fejében: „Na, még egy nap amivel nemtom mi a fenét kezdjek…” Egy napon azonban rájött, hogy mi a fenét kezdjen vele, és minden megváltozott.

A feltaláló elhatározta, hogy épít egy gépet, amellyel majd életörömöt gyárt. Buzgón neki is látott a munkának. Először épített egy generátort, ami 220 V belső feszültséggel, 50 Hz-es hangulat-váltóáramot produkált. Nem kellett hozzá mást tenni, mint megmarkolni jó erősen az áramszedőjét, és arra a reggeli mondatra gondolni… A masinával gyorsan haladt a munka, hiszen a feltaláló tele volt lelki szorongásokkal.
Egyszer azonban elkövette azt a hibát, hogy amikor kezébe fogta az áramszedőt eszébe jutott az a lány régről… és a lánnyal együtt a szenvedély. A túlfeszültségtől azonnal kiégett a generátor, sőt az egész társasházban leolvadtak az életvédelmi relék. Az összes lakásban minden tévé hirtelen kialudt, és az emberekre, mint a vulkáni hamu, ráülepedett az egyedüllét.

Voltak akik nagy nehezen hajlandóak voltak kivonszolni magukat a szobájukból, de ott családtagjaikba ütköztek, akik addig szintén tévéztek a saját szobájukban.
Szörnyű volt. Rövid idő alatt évtizedes házasságok mentek tönkre, mert a házastársak szóba elegyedtek, megismerték egymást és rájöttek, hogy a másik valójában elviselhetetlen. A gyerekek megszólították szüleiket, kérdéseket tettek fel nekik, de azok képtelenek voltak válaszolni.

Talán a magányos nyugdíjasokat érte a legnagyobb csapás. Elhagyatottságuk rájuk borogatta a ruhásszekrényeiket, megdobálta őket az alumínium ételhordóikkal és a kerekes szatyraikkal. Egy idős néni belehalt az unalomba, amit kedvenc sorozatai nélkül kellett elszenvednie.
A feltaláló mindezekről mit sem tudott, de még ha tudott volna is a szomszédok bajairól, az ilyesmik mostanra már nem igazán érdekelték. A munka megszállottja lett.

Egy napon aztán elkészült. Gépe fekete volt, mint a magány, felülete sivár, alakja konformista, a félelem működtette és legfőbb erőssége az emberi gyengeség volt. Bármilyen élő anyagból, fából, húsból, bőrből képes volt kivonni az életörömöt és azt a lehető legkisebb formába koncentrálni.

A feltaláló mihamarabb ki akarta próbálni, így első körben bele is dobált mindent a hűtőből. Egy csirkét, ami alig egy hónapja született a keltetőgépben, és rövidke élete alatt semmi jó nem történt vele. Egy paradicsomot, ami nem is értette, hogy került hűtőszekrénybe ilyen fiatalon, éretlennek érezte magát, hisz még zöldfülű volt, amikor a melegházban testvéreivel együtt egy vegyszerrel lepermetezték őket, és egyszerre mind megpirosodtak. Talált még génmanipulált mirelit kukoricát, (ami így már ellenállt egy amerikai kártevő bogárnak, pedig az Európában nem is él) beleszórta ezeket a koncentráló masinába, és el is nevezte örömgépnek.

Az örömgép azonban nem tudott elég életkedvet kisajtolni ezekből a silány nyersanyagokból. Ezért a feltaláló nagyobb teljesítményre állította, kezébe vette az áramszedőt, és a szüleire gondolt, az ifjúkori elvetélt álmaira, aztán megint arra a lányra. A generátor füstölgött a hatalmas feszültségtől, berregett mint egy kispolski és végül kipottyant belőle egy apró rózsaszín tabletta. A feltaláló ájultan zuhant a földre, teljesen kimerült az újra átélt fájdalmaktól.

Amikor magához tért és megértette, hogy a kísérlete sikeres volt, kezébe vette a rózsaszín pirulát. Olyan áhitattal nézte, mint egy anya a frissen született gyermekét, úgy vette a szájába, mint egy elsőáldozó az ostyát, a pohár a fogához koccant, ahogy remegő kézzel lekortyolta.

A tabletta azonnal hatni kezdett.

Érezte, ahogy a már régen nem érzett öröm melegen szétárad a tagjaiban. A feltaláló boldog volt, végtelenül boldog.

Másnap rosszkedvűen ébredt. Először persze föl sem tűnt neki, csak szokásosan leült reggelizni.
Megvajazta bánattal a bal karját és belekezdett az önmarcangolásba. Egyszer csak eszébe villantak a tegnapi események, a tovaröppent boldogság rózsaszín tablettája. Prüszkölve kiköpte a frusztrációt, amin már jó ideje rágódott, és a gépéhez rohant.
Már emlékezett, hogy miképpen érte el a tegnapi boldogságot. Először a hűtőhöz sietett, de mivel az már kiürült, a fa bútorait kezdte összetörni és beleszórni a gépbe.

Így ment ez nap nap után, egészen addig, míg az utolsó kósza pókot is a falról a gépbe nem dobta. Ki kellett mennie az utcára, hogy adalékot szerezzen. Hunyorogva kullogott közértről - közértre. Mivel a pénze rég elfogyott, elmesélte hát az árusoknak, hogy mihez kellene némi élő, vagy valaha élt nyersanyag, de azok kinevették. Végül az egyik hipermarketben egy húsárus ráállt az üzletre. Kipróbálta a tablettát és az életöröm nyomban fölragyogott az arcán.

Megállapodtak.
A feltaláló hordta haza a véres húsokat és szórta őket a gépbe. A tanyasi biocsirkékből egy szárny, a tengeri halakból és rákokból egy farok is elég volt, egy tablettához, de egy nagyüzemi disznóból egy kövér sonka is kevés.

A húsárus munkájából kifolyólag sok emberrel találkozott, akik közül majd mindenki megirigyelte a jókedvét. A hentes, mivel már boldog volt és pozitívan állt a világ dolgaihoz, bőkezűen megosztotta a titkot a többi emberrel, hadd boldoguljanak ők is. Így elkezdtek az emberek a feltalálóhoz járni, és hordták az örömgépbe az temérdek életet adó fehérjét.

Hajdan az élet, a búza volt. A sok búza. Mostanra mindez rózsaszín tablettát jelentett.
Egyre boldogabb lett hát a ház, majd az egész lakótelep. Végül egy vállalkozó is értesült a dologról és egyből ráérzett az üzleti lehetőségre. Leszerződött az örömgép sorozatgyártására. A feltalálóval nem volt nehéz megállapodni, hisz olyan boldog volt, hogy ingyen is odaadta a terveket. Ő már tudta, hogy a pénz nem boldogít, csak az életöröm koncentrátum.

A vállalkozónak hála, hamarosan az egész országban gyártották a tablettákat és nem sokkal később a világon is mindenütt. Nem lett háború, mint ahogy más értékes találmányok körül szokás, mert akik már boldogan éltek, nem sajnálták a többi embertől. Ők már tudták: a boldogság belülről jön, miután lenyelted a rózsaszín tablettát.

Sokasodtak a gépek és az emberiség hordta, hordta az élőlényeket beléjük. El is kezdtek néhányan tiltakozni a fakivágások, állatgyilkolászások ellen, de az örömittas emberek nem idegeskedtek emiatt. Mivel akik nem kértek a tablettákból általában életunt, megkeseredett figurák voltak, a boldogok szomik-nak csúfolták őket. Nem értették, hogy hála az életöröm tablettáknak, az emberiség minden más élvhajhászással fölhagyott. Senki nem vágyott már rövidtávú haszonra, senki nem akarta megspórolni a környezetre hárított externáliák extraköltségeit, senki nem vágyott már többet hatalmas luxusautóra, divatos, márkás ruhára, új mobilra, bőr ülőgarnitúrára. Mindenki belátta, hogy ezeknek az anyagi javaknak a kergetése szánalmas pótcselekvés csupán, és a valódi boldogság felé nem magánrepülőn lehet eljutni, hanem az életöröm pirulák segítségével.

Az emberek fölhagytak a hedonizmussal. A kielégületlen férfiak nem jártak kurvákhoz, hiszen már alig léteztek kielégületlen férfiak, a pornó oldalakat is már csak néhányan látogatták. A maffia tönkrement, mert senki nem vett többet drogot, senkit nem érdekeltek a fegyverek, a pénz. A politikusok is fölhagytak munkájukkal, belátták, hogy nincs szükség rájuk. Véget értek a háborúk. Az emberiség boldog volt.

A szomik egy ponton azonban túlfeszítették a húrt. Merényletet kíséreltek meg az Amazonasra épített hatalmas öröm-erőmű ellen. A gyár finom acélhálóval a folyóvízből kiszűrt minden élőlényt, és kivonta az életörömüket. Bár az üzem kissé megrongálódott, a terroristákat elfogták, megbélyegezték őket, mellükre sárga négyszögbe beleírták, hogy „antiboldogiták”. Világméretű hajtóvadászat indult a szomik ellen. Nem sokkal később Amerikában ki is végezték őket.

Végül, mivel az emberiség először minden valaha élt, majd idővel minden élő anyagot is felhasznált, a tudósoknak megoldást kellett találniuk, így egybegyűltek egy lelki-klímaváltozás konferencián. Itt azt találták, hogy mivel nincs több élő anyag, magából az élő bolygóból kell kivonni az életörömöt, és ehhez építeni kell egy hatalmas gépet.

Neki is láttak a munkának. Zümmögve gyűjtötték az áramot a generátorok, mindenki keményen dolgozott. NASA, ESA, Kína, Oroszország, Japán, vállvetve építették az emberiség csodáját, az Öröm-hajót.

Apróság, de mivel magyar vonatkozású, megemlítendő, hogy hazánk nagy tudósai is hozzá tették a maguk részét a közös munkához. A gép energiaellátását itthoni fejlesztésű cellákkal oldották meg. Ezekben a cellákban bármelyik atom, vagy akár bármely atom bármely elektronja, ha nagyobb energiaszintre akart lépni, a többi atom leszívta az energiáit.
Végül az egészet behuzalozták, beszerelték a hajtóműveket és az automata irányítórendszert, majd útjára bocsájtották a gigászi űrhajót.

Az emberiség repesett az izgalomtól. Az örömhajó ott fehérlett az égbolton, mindenki megkönnyebbülésére. Az örök boldogsághoz már csak be kellett kapcsolni a gépet.
Az ENSZ kiosztott mindenkinek egy-egy távirányítót, és megkérték az embereket, hogy mindenki gondolja végig az életét, keresse meg a legfájóbb szerelmi csalódást, a legkeserűbb kudarcot és kilátástalanságot, a magányt, a szeretetlenséget és szeretni képtelenséget, az elidegenedést, a magárahagyatottságot, a valamikori lelki sivárságot. Keressék meg ezeket az érzéseket, de ne gondolkodjanak el rajta, ne próbáljanak tenni valamit ellenük, hiszen az nem old meg semmit, hanem csak hagyják, hogy a fájdalmuk fehéren fölizzon, mint az égő magnézium. Az emberek így is tettek, hiszen mielőtt a tabletta megoldotta volna a problémáikat ezt csinálták minden nap.
A Föld fehéren földerengett, a hatalmas örömgép lágyan zümmögni kezdett, majd fölfalta az élő bolygót. Az emberiség megboldogult.